Csel
A kettes számú háború
miatt lett csonka, félkarú.
Két kézzel fogta a világot,
s a világ a karjára vágott.
Töprengve néz a kapára,
hogyan foghatná igába?
Hámot, szíjat köt magára,
hátha mint férfi kapálna.
Fűzi a szíjat a nyélre,
pendül az ész leleménye.
Átkozott haza, te édes,
mit szólsz fiaid eszéhez?
Csellel, fortéllyal egészek
addig, míg el nem enyésznek.
Karóra
Karodra csatolnád az órát,
mintha fontos volna az idő,
holott úgyse fogy, úgyse nő,
s nem föl- hanem lecsatolnád.
Mert a fény messzire botorkált,
úrrá lesz rajtad a sötét?
Ma ez, holnap meg más egyéb
járatja veled a bolondját?
Tűrj némán, jobb lesz a békesség.
Hogy hány óra, nem érdekel,
annyi, amennyi, mi érhet még?
Óra, óramű úgyse kell,
jobb a gondatlan időtlenség,
öröklétedet hozza el.
Kétely
– Hogy az emberkéz veti el a rizst,
azt elhiszem, no, de a piramist
elhiszed-e, hogy emberkéz emelte
súlyos tömbjeit kövekről kövekre?
Elhiszed, hogy a sivatag paránya
a porszem és a végtelen aránya?
Végtelenből a földön túliak
remekelték a piramisokat,
e roppant műveket azok alkoták,
kik onnan jöttek csillagokon át.
Én nem hiszek az ember erejében,
a fáraóban, időnk elejében.
Te elhiszed azt, ami lehetetlen?
Mit felelsz? Hiszel a hihetetlenben?
– És te hiszel-e a végtelen atomban?
Te is tanultad és én is tanultam.
Elfelejtetted azt, amit tanultál?
Mi lettél te, egy újabb korosztály,
amely felejt, vagy nem tudott soha?
Mire volt jó neked az iskola?
– Iskola? – mondod. – A nagy tudomány
nem válaszol, vagy hogyha, ostobán.
Új utakat nyitnak a lét előtt
az igazak, a frissen kétkedők.
– Tagadsz. Derék, ahogy lázadozol.
Olyan pocsolyás korunk, ez a kor,
hogy aki belelép, a mocsárba lép,
a mankóész is csak a sárba lép,
nem tudod, mit, s hogy mit ne higgy,
ész s érzéklet kötése csalfa frigy.
Az ésszel, géppel alkotott tudat
már egyre fölfoghatatlanabb,
hiszed, igaz, de gépi már a hang,
pontosítsd, mondja Wanda, mialatt
azt hiszed, nő szól, belőle fakad.
Fékezhetetlen, mesterséges ész
terül a világra? Most még te beszélsz,
holnap, ha szólsz, lehet, hogy ő beszél,
lehet, hogy áldás, lehet, hogy veszély.
Ember indítja még a háborút,
nevét is tudjuk, és hogy elborult
ésszel roppantja a házak csontjait,
mit bánja, hogy a poronty ott visít.
– Vagy hiszed, földön túliak csinálják,
akárcsak rég a piramis csodáját?
Ha hiszed, akkor azt is elhiszem,
az ő kezük van minden rizsszemen.
(Megjelent az Alföld 2025/9-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tollrajza.)
Hozzászólások